A KSH jelentéseiből az elmúlt két évben az derül ki, hogy csökkent a nélkülözők száma. Két éve még brutálisabbak voltak a mutatók, de a közmunka és a statisztikai hókuszpókuszok javítottak rajta. A számokon.
fotó: az Igazgyöngy Alapítvány honlapjáról
A múltkor egy konferencián a szociális ügyekért felelős államtitkár rögtön az elején kioktatta a vele egy asztalnál ülő szakértőket, hogy csak a KSH számain érdemes vitatkozni, az ilyen-olyan kutatók mindenféle számairól nem is érdemes beszélni.
Vele szemben Magyarország Örökös Miniszterelnökét valójában nem érdekli a statisztika. Orbán szerint az nem a valóság. Egy sült csirkés példát hozott: ha egy ember megeszik két csirkét, egy másik pedig nullát, a statisztika szerint mindenki egy csirkét evett, pedig ez nem igaz. A kormányt a magyar valóság érdekli - mondta.
Ha nem is érdekli, kézben tatja a „számokat”. Sir Winston Churcill csak viccelt vele, hogy „Én csak abban a statisztikában hiszek, amit magam hamisítottam”; Orbán nem viccel, csinálja.
Szentes Tamás akadémikus szerint "a statisztikai adatok kiválogatása nem mindig szolgálja a valóság megismerését. Egyfelől azonban az adatoknak a valóságot leplező ügyes összeválogatása, vagy éppen elhallgatása, sőt meghamisítása az elmúlt évtized hazai politikai gyakorlatában már nemcsak a választások előtt volt jellemző, hanem szinte mindennapossá vált, sőt részben a médiában is, másfelől a valóságot pontatlanul vagy tévesen ábrázoló statisztikai mutatószámok alkalmazása a tudományban ma is igencsak gyakori."
Ennek egyik eleme, hogy a KSH bejelentette: a jövőben a létminimumról szóló adatok közlésétől eltekint. Minek hergelni vele az embereket? Pont a KSH adatokból tudják meg, hogy a létminimum alatt élnek? Ne a saját életükkel foglalkozzanak, hanem a migráncsok bejövetelével.
Az a helyzet, hogy Magyarországon még mindig 1,4 millió ember él súlyos anyagi deprivációban:
a romák estében ez 70 százalék:
1,3 ember tengődik relatív jövedelmi szegénységben:
és fél millió emberről mondható el, hogy nagyon alacsony munkaintenzitású családban él.
Ezek a számok. Ha javulnak is mutatók, még mindig szörnyűek. És mindez egyedül a közmunka intézményének köszönhető.
A valóság viszont továbbra is borzasztó.
Az Eurostat szerint minden harmadik magyar gyerek szegénységben él, honfitársaink 10 százaléka nem tudja rendesen fűteni a lakását, és az emberek fele nem tudna egy váratlan felmerülő nagyobb költséget kifizetni.
Ha Orbánt tényleg a valóság érdekelné, elolvasná az ajándékba kapott könyvet. A Láthatatlan Magyarország című könyvben képet kaphatunk a magyar nyomor valós helyzetéről. L. Ritók Nóra, az egyik szerző, azt állítja, hogy „nem igaz, hogy annyival csökkent volna a szegénységben élők aránya, csak a KSH definíciója változott meg, így többen kiestek a kategóriából. Az Eurostat adatai nem véletlenül mutatnak több mint kétszer annyi szegényt, mint a magyar statisztikai hivatalé.”
Nyomorból nem lehet gazdasági növekedést teremteni, még akkor sem, ha felső kétezernek nagyon jó most, még akkor sem, ha dől a gazdaságba az európai pénz, még akkor sem, ha alacsonyak a kamatok, még akkor sem, ha az autógyártó multik felfelé húzzák a gazdaságot.
A világban már majdnem mindenki tudja, hogy az egyenlőtlenség gátja a gazdasági növekedésnek, és ezen közmunkával nem lehet segíteni. A béreket közelíteni kell az európai bérekhez, meg kell erősíteni az állam szociális ellátórendszerét, javítani kell az oktatási rendszeren.
Pont fordítva, mint ahogy Orbán csinálja.
